Motiváció

A motívum és a motiváció két szorosan összefüggő fogalom a pszichológiában.

„A motívum az élő szervezet és a környezet egyensúlyának egyik legfontosabb mutatója, amely jelzi az organizmus cselekvésre ösztönző szükségletének pillanatnyi állapotát. Az adott körülmények között, az adott időpontban a központi idegrendszer uralkodóvá (dominánssá) vált ingere, amely bizonyos elsődleges (organikus), illetve másodlagos (társadalmi, kulturális) szükségleteknek és azoknak és azoknak a környezeti ingereknek a szintéziséből áll elő, amelyek alkalmasak arra, hogy a fenti szükségleteket kielégítsék.” (Pszichológiai alapfogalmak kis enciklopédiája, 122. oldal, Tankönyvkiadó; Budapest 1984)

Ezekből a motívumokból épül fel a motiváció. Egyfajta hajtóerő, a latin eredetű movere igéből ered, aminek jelentése mozogni, mozgatni. Minden olyan cselekvést magába foglal, ami belső tényezőkön alapul. Ez határozza meg továbbá a szervezet aktivitásának mértékét és a viselkedés hatékonyságát.

Didaktikai szempontból is fontos a motiváció, mert jelentős befolyással bír a tanulás témakörében. Célja a tanulás során a figyelem és érdeklődés felkeltése valamint fenntartása. Motiváltság minden tanulóban van, s a pedagógus feladata, hogy ezt előhozza a tanulóból és fejlessze is azt. A motívumokból felépülő motivációt el lehet érni például külső ösztönzéssel, értékeléssel, vitákkal, sikerélménnyel, jutalmazással vagy büntetéssel.

A motivációnak két alapvető fajtája van:

-Belső motiváció: igazából ez jelenti a valós motivációt, hiszen ekkor az adott cselekvés végrehajtása saját magunknak okoz örömöt, boldogságot, s nem kell valamiféle külső ösztönző erő a feladat teljesítéséhez.

-Külső motiváció: ez a tulajdonképpeni büntetés/ jutalmazás, azaz valamilyen külső eszközt vonunk be hajtóerőnek. Hátránya, hogy hatása sokkal rövidebb ideig tart és a büntetés sokszor gátakat alakíthat ki a tanulóban.

Iskolánkban fontos feladat a megfelelő motiváltság kialakítása a tanulók és pedagógusok szemszögéből is. Legalapvetőbbek közé tartozik, hogy a tanító/tanár személyesen ismerje meg a tanulóit, képes legyen tanulói csoportokat kialakítani.

Érdekes kérdés az iskolában az osztályozási rendszer. Ha a pedagógus túl szigorúra veszi azt, akkor esetleges kudarcok érhetik a diákot, ami rossz irányba befolyásolja a tanulási folyamatát. Fel kell tehát állítani egy olyan szabályrendszert, ami minden esetben igazságos és elkerüli a kudarcok lehetőségét. Erre az a javaslat, hogy nem kell összehasonlítani az osztálytársak tanulmányi munkáját, hanem mindenkit a képességeihez mérten kell osztályozni és kiemelni a munkáját.

Természetesen ahhoz, hogy kialakuljon a belső motiváltság, meg kell velük értetni, hogy miért is van szükség tanulásra. Elmondhatjuk nekik, hogy azt, amit megtanulnak, képesek lesznek hasznosítani a mindennapi életben is. Ezekre érdemes hozni nekik rengeteg példát is!

Fentebb már esett szó a versenyeztetésről, összehasonlításról, de azt eddig nem hangzott el, hogy pozitív irányba is elfordulhat ez a cselekvés. Hatékonyan lehet végeztetni ezt akkor, ha mindenkinek ugyanakkora esélye van a győzelemre (ez hatványozottan fontos a HHH gyerekeknél). Ezért inkább én a csapatban való versenyeztetést javasolnám az egyéni helyett. Az is lényeges, hogy egy-egy csapat tagjait is úgy válasszuk meg, hogy teljes mértékben kiegyenlítettek legyenek az esélyek! Ilyen versenyes feladatnak lehet ajánlani a szimulációs játékokat, vitákat, érvelő esszéket, s ha lehet, a tanulmányi megmérettetést hanyagoljuk!

Ezeket az interaktív feladatokat azért is jó végeztetni, mert a gyerekek kedvelik azt, ha közvetlenül reagálhatnak egy témáról.

Ezeken felül előtérbe kell helyezni a képességfejlesztő feladatok megoldását, ami nemcsak arra szolgál, hogy fejlesszenek motorikus tevékenységeket, hanem, hogy érdekes, nem hétköznapi feladatok útján tudjuk fokozni a figyelmet, kíváncsiságot.